Belgiumban elég közel vagyok ahhoz, hogy árnyékként vetüljön rám egy esetleges újabb vérontás lehetősége, egy újabb november 13. A közelmúltban történt párizsi terrortámadás szülte az igényt, valamint a Leuveni Egyetemen hallgatott Bevezetés az Iszlámba c. kurzus, hogy felvázoljam egy közös perspektíva lehetőségét, egy olyan irányvonalat, melyben nem kap helyet sem az erőszak, sem a megkényelmesedett vallásosság, pusztán a hídépítés e két part – kereszténység és iszlám között, azután pedig a bizalmas peripatetikus séta ezen az építményen. Néhány teológus elkezdett iszlamo-keresztény civilizációról beszélni, fontos azonban hangsúlyoznom, hogy nem szociológiai folyamatok sarkalltak a jelen sorok megírására, hanem a vágy, hogy csodálattal nézzünk erre a hídra, melyet felépíteni több évezred alatt, értelmünk segítségével voltunk képesek, és mely alatt életünk kérdéseinek rémítő és feneketlen üressége tátong. Ne használjuk ezt a hidat csatamezőnek, használjuk inkább délutáni sétára, karöltve.
Weissmahr Béla SJ szerint minden eszmecserének valamilyen közös alapból kell kiindulnia. Ez pedig végeredményben nem lehet más, mint az általános emberi értelem.[1] Méltóságunk alapja tehát az értelem, a metafizikai kérdések feltétele.
Ha megnézünk pár képet a New York-i ikertornyok összeomlása után Assisiben 2002-ben Szent II. János Pál pápa által összehívott vallásközi találkozóról, vallásukban jártas, empatikus, a másik világnézetét megérteni kívánó vallási vezetőket látunk.
Nem egy vallás teszi birtokává az embert, hanem az ember viszi magát a vallásba személyiségével, iskolázottságával, józan ítélőképességével. Egy bölcs ember ritkán válik szélsőséges vallási irányzatok követőjévé.
Nem ezek a vallási vezetők uszítanak olyan borzalmak elkövetésére (bár a történelemben már néhányszor előfordult), melyek az isteni jogrendet és az emberi személy minden kultúrában tisztelt voltát sárba tapossák. Egészséges, elfogadó ember számára a vallás nem lehet akadálya a másik megismerésének, csupán ugródeszka, örömhír, afféle: – és ezt már hallottad?
A vallási vezetők elborzadnak e szörnyűségek láttán, és hangsúlyozzák, mi nem ezt képviseljük. Mi az isteni jogot (pl.: Sharī‘a, Hegyi beszéd, Tóra), Az egyetlen, transzcendens Istent, az ember kitűntetett helyét a teremtésben, az igényes életvezetést, az istenire való nyitottságot tesszük meg közös alapnak.
Világosan látom a probléma okát. Tudatlanság. Nem akarjuk megérteni a másik vallás tan- és dogmafejlődését, környezetét, melyben kialakult, egyáltalán nem is akarjuk megismerni a másik embert. Olyan, mint amikor csak mi beszélünk, és nem szomjazzuk a szavakat, melyeket a másik mond. Egoizmusunk fekélye ez, saját képzeteink börtöne.
Úgy gondolom emberi egzisztenciánkra egy kérges agyagburok terült (erről minden vallás tud), és minden felismerés, minden ilyen hír egy lyukat üt ezen a megromlottságon, ahol besüthet a fény. De mi nem akarjuk egymást sötétségből világosságba vezetni, hanem csak összezavarjuk egymást teológiai szőrszálhasogatásokkal, és beteg, reményét vesztett embereket uszítunk egymásra a vallás nevében.
Nem szinkretizmust akarunk teremteni eszmék olvasztótégelybe gyűjtésével, hanem élni akarunk egy házban, mi emberek. „Az összes nemzet ugyanis egy közösség, közös az eredetük, hiszen Isten népesítette be az emberi nemmel a föld színét, ugyanaz a végső céljuk is…”(NA 1)[2] A testvérek, ha nem értik meg egymást, leülnek beszélgetni, nem ölik meg egymást, hiszen boldoggá akarják tenni szüleiket.
A nagy próféták, a szentek, és a múlt bölcselkedői, ha most eljönnének, szörnyülködve néznének és mondanák: – Nem ezt akartuk! Talán jobb lett volna, ha semmit sem mondunk…
A Mohamed próféta életét elbeszélő hagyomány szerint ő maga is élénk párbeszédet folytatott a zsidókkal és keresztényekkel.[3] Jézus az Igazságról beszélt egy politeista Róma prokurátorával (Jn 18,37-38)[4]. Hol van a középkor nemes szelleme, amikor arab teológusok fordítják a görög filozófusok műveit és polemizálnak egymással az igényesség legmagasabb fokán? Akarjuk egyáltalán megérteni egymást?
Válaszokat gyártani bárki tud, kérdezni, mint egy gyermek kevesek. Kérdezzünk egymástól!
Kedvenc késő-középkori gondolkodóm, Nicolaus Cusanus[5] szavaival fejezem be gondolataimat, aki pontosan erre a gyermeki alázatra nevel: „Azt kell tudósnak tartanunk, aki tudja magáról, hogy tudatlan. Az becsüli meg az igazságot, aki tudja, hogy nélküle semmit nem foghat fel, nem létezhet, nem élhet, semmit meg nem ismerhet.”[6]
Lévai Ádám
Sapientia Hittudományi Főiskola hallgatója
[1] Weissmahr Béla: Bevezetés az ismeretelméletbe, Teológiai Kiskönyvtár I/2, Róma, 1978, 5.
[2] Diós István (szerk.): A II. Vatikáni Zsinat Dokumentumai, Szent István Kézikönyvek 2, Szent István Társulat, Budapest, 2000.
[3] Alfred Guillaume, The Life of Muhammad. A Translation of Ibn Isḥāq’s Sīrat Rasūl Allāh, Oxford: Oxford Univ. Press, 1987.
[4] Biblia. Ószövetségi és újszövetségi Szentírás, Szent István Társulat, Budapest, 2013.
[5] Akit komolyabban érdekel e kevésbé ismert gondolkodó, az újkor elindítója és nagyhatású első teoretikusa, szeretettel ajánlom Kurt Flasch: Nicolaus Cusanus és kora c. könyvet.
[6] Nicolaus Cusanus: De deo abscondito, A rejtett Istenről, Kairosz Kiadó, 2008, 11.
