Csak egy gondolat

Ha nem hagyjuk a szívünket elragadni, ha nem adjuk oda teljesen magunkat Istennek, ha nem nyúlunk ezerszer és túlcsorduló marokkal a felkínált kegyelmek bőségtálába, akkor nem lesz mit szétosztanunk. Nem lesz mit aprópénzre váltanunk a hétköznapi életünkben. Nem lesz mit odaadnunk a szeretteinknek, a velünk kapcsolatba kerülőknek. Ha nem vagyunk szentmisén, ha nem imádjuk az Oltáriszentségben jelen lévő Úr Jézust, ha nem vesszük magunkhoz a szentségeket, a szentgyónást, a szentáldozást, vagyis ha nem vagyunk folyamatos kapcsolatban az Úrral, akkor mit akarunk odaadni a másiknak? Akkor miből merítkezünk, amikor szeretni akarunk?
Azt gondoljuk, hogy képesek vagyunk szeretni? Csalfa ábránd. Hiszen nem mi szeretünk, hanem Isten szeret bennünk és általunk. Annyira, amennyire engedjük Őt magunkhoz. Egyedül, önmaguktól ez nem megy. Hiszen a szeretet Isten, vagyis Isten a szeretet. Ha szívünk csendes imájában nem szólítjuk meg az egyedül szeretni tudót, a legjobb, a legcsodálatosabb barátunkat, Jézust, akkor hogyan tudnánk megszólítani úgy igazából, teljes mélységében embertársunkat? Akkor miből gondoljuk, hogy szeretünk, ha a szeretet forrásától messze vagyunk, ha nem engedjük Őt magunkhoz? És nem elég csak a vasárnapi szentmise, és a nagyobb ünnepek előtti szentgyónás. Nem lehet a szentáldozást elhagyni és soha, vagy alig találkozni Vele a szentségimádásban. Nem, nem lehet …. Megtehetnénk, hogy Vele legyünk és mégis mást, vagy más valamit választunk? Folyamatos imádságban, a szentmisében, a szentségekben van Ő, az egyetlen, aki képes a szeretetre. Mi pedig csak Őáltala, Őbenne és Ővele vagyunk képesek szeretni.
Jézus! Örök szeretet! Tárd ki szívünket, lelkünket. Tárj ki minket a Te végtelenséged befogadására, hogy lángoló szereteted tüzét továbbadva szerethessünk.

Pauerné Csaba Judit