Beszélgetés a Caritas Hungarica Díj kitüntetettjeivel

A Magyar Katolikus Karitász vezetősége 2012-ben alapította a meg a Caritas Hungarica-Díjat. A díj célja biztosítani a karitász önkénteseket arról, hogy az Egyház értékeli a rászorulóknak nyújtott karitatív munkájukat. Ennek jeléül külön kitüntetéssel jutalmazza azokat az önkénteseket, akik ezen a téren Krisztus szeretetéről tettek tanúságot szolgálatukban. A díjra minden évben egyházmegyénként legfeljebb három plébániai karitászmunkatárs javasolható. Az idei esztendőben egyházmegyénk, a Győri Egyházmegye két díjazottja dr. Lakatos Péterné Diósy Zsuzsanna és Tóth Margit lett, akik a Szent Imre Plébánián működő Tatai Karitász csoport vezetője, illetve tagja. Az elismerést 2020. november 17-én Lőrincz Attila győri karitász-igazgatótól vehették át. Velük beszélgettünk.

Kedves Zsuzsa!

Hogyan lettél a helyi Karitász alapító tagja?

2015 májusában váratlanul elvesztettem a férjemet. Ebben a nagyon nehéz helyzetben is a hit, vallásom gyakorlása adott vigasztalást. Rendszeres szentmisére járva (még ebben az évben karült hozzánk Kovács Cs. Albert atya) plébánosunk arra buzdított bennünket, hogy látogassunk betegeket, időseket, nála van a névsor akikhez lehetne menni. Én jelentkeztem, s kiderült, hogy a látogatható idősek, akiket választottam, férjem betegei voltak. Nagyon örültek nekem, s a velük való kapcsolat nagyon meghitt, mély lett. Ezen felbuzdulva Albert atya 2016-ban megalapította a KARITÁSZ-t, ahova jelentkeztem. Kezdetben öten voltunk.

Hogyan folyik a közösség munkája, miben áll a szolgálatotok?

Már az első évben jelentkeztem a Győri Egyházmegyei Karitász szervezésében egy továbbképzésre Domaszékre, ahol még jobban megerősödött bennem, hogy itt a helyem. Kezdetben a kis közösségünk a plébánián kapott helyet, ahol az összegyűjtött adományokat heti rendszerességgel a rászorulóknak adományoztuk. Később plébánosunk kezdeményezésére a rendház egyik lakását kaptuk meg, ahol sok önkéntes munkával ki tudtunk alakítani egy raktárat, irodát, konyhát és egy közösségi termet. Szolgálatunk erőssége kezdetben és később is a rendszeresség, az idősekkel való egyéni találkozások, valamint a más intézményekkel kialakított kapcsolataink voltak. Ilyen intézmény a Vakok Intézete, a Szociális Alapellátó, a Hajléktalan Szálló, a Fényes-fasori Idősek Otthona. Ezekben az intézményekben a lehetőségek és igények szerint segítünk.

Közösségünk összetartozását és lelki fejlődését szolgálta, hogy havonta egyszer összejöttünk és meghívott előadó gondolatait hallgattuk. Felvettük a kapcsolatot más Karitász szervezettel és kirándulást szerveztünk Lébénybe. Sajnos a vírushelyzet ezeket e programokat nem engedi. Reméljük, hogy nemsokára megújult erővel tudjuk folytatni szeretettel teljes szolgálatunkat.

Hány tagja van a közösségnek, kik ők, van-e utánpótlás?

Minden évben adódik új tag. Nagyon szeretnénk a fiatalokkal is kapcsolatot tartani. Így már a cserkészekkel sikerült egy programot megvalósítani. A jövőben ezt mindenképpen erősíteni szeretnénk. Tagjaink: Kovács Cs. Albert, Csákyné László Gizella, Rombai Erzsébet, Tóth Lajosné Tóth Margit, dr. Kovács Ernőné, Kovács Éva, dr. Szabóné Kóthay Ildikó, Juhász Csilla, Andorka Ferenc, Andorka Ferencné, Édes Zoltánné, Horváth Zoltán, Molnár Józsefné, Wéber Józsefné, Sebestyén Mária, Bátky Anna, Kontra Attila, dr. Lakatos Péterné, Albert Mária, id. Fülesi János és három fő szimpatizáns. Három évig nagyon tevékeny tagunk volt ✝Kovács Tádé, aki a segítő szeretetről tartott előadásokat. Az ő javaslatára vette fel csoportunk Szent Kalkuttai Teréz nevét.

Hogyan fogadtad a díjat? Milyen érzés kitüntetett önkéntesnek lenni?

Nagyon váratlan volt és nagyon meghatódtam. Ez a díj sokunknak szól. Először is plébánosunknak, Albert atyának, akinek kezdettől fogva szívügye az elesettek sorsa, aztán a közösségnek, akiktől nagyon sokat tanultam, s persze ezek után még nagyobb felelősséget érzek a közösség és a rászorulók iránt.

Miből nyered az erőt az önkéntes munkához?

Természetesen erőt merítek elsősorban a Jó Istentől, családomtól, férjemtől (aki szintén sok karitataív munkát végzett) és a közösségtől. Valamint nem utolsósorban azoktól az emberektől, akik mosolyukkal, kedvességükkel, szeretetükkel ösztönöznek arra, hogy még nagyobb odaadással végezzem ezt a munkát.

Gyermekeid, unokáid vannak. Hogyan fogadja a család az önkéntes szolgálatot, bár ha jól tudom, nem idegen a családtagjaidtól plébániánk, illetve a város közösségének szolgálata?

Családunkban már kezdettől fogva jelen volt az önkéntes munka. Férjem sokáig képviselő-testületi tag volt, lányom közel húsz éve a Kapucinus Kórus vezetője, kisebbik fiam tíz évig ministrált, nagyobbik fiam adott esetben jogi tanácsokkal látja el a rászorulókat, unokáim zenélnek, énekelnek az ifjúsági kórusban, én pedig hosszú ideig gyermekvédelmi felelősként látogattam a nehéz sorsú családokat.

Munkátok során milyen nehézségekkel és milyen örömökkel találkoztok leginkább?

Azt mondhatom, hogy nehézség kevesebb volt, mint az öröm. Talán nehézségnek számít az, hogy mindig a megfelelő helyre kerüljön a segítség. A XXI. század „szegénysége” más. Törekednünk kell arra, hogy a fizikai szegénység mellett észrevegyük a lelki szegénységet, és ez a nehezebb. Ennek megfelelően a hitünk és szeretetünk segítségével tudjunk gyógyítani és sok szeretetet adni. Hangsúlyozni szeretném, hogy hivatalos állami, vagy önkormányzati segítséget, támogatást szolgálatunkhoz nem kapunk. Isten kegyelméből azonban a templomban található Szent Antal persely csodálatos módon „soha nem ürül ki”. A legnagyobb szükségben sokszor a legváratlanabb módon és helyről kapunk adományt, hogy azt továbbadva lehessünk segítségére nélkülöző embertársainknak.

Mit üzensz az Apostol olvasóinak?

AZ Apostol olvasóinak elsősorban azt üzenem, hogy hálásan köszönünk minden segítséget. Érezzünk felelősséget egymás iránt. Vegyük észre az „elesetteket”, magányosokat, rászorulókat és várjuk a közösségünkbe mindazokat, akik a mi munkánkban szívesen részt vennének, hiszen együtt, közösen, még jobban tudjuk közvetíteni a krisztusi szeretetet, amelyre ma oly nagy szükségünk van a világban.

Kedves Margit!

Hogyan lettél a helyi Karitász alapító tagja? Mi a fő feladatod a közösségen belül?

Tőlem Zsuzsa kérdezte, lenne-e kedvem segíteni, akkor még nem tudtam, hogy ez mit jelent. Úgy gondoltam, meglátom milyen, mit kell tenni, ha nem tetszik, odébb állok.  Itt maradtam. Most az egyik legfontosabb feladatom az, hogy tartós élelmiszert vásároljunk, amit szétosztunk a rászorulóknak. A templomban lévő Szent Antal perselyben összegyűlt adományokból vásároljuk a szükséges dolgokat. De nem csak ez az egyetlen forrásunk, vannak, akik nagy mennyiségű tartós élelmiszerrel lepnek meg minket. Mi ennek épp úgy örülünk, mint annak, aki – mondjuk – csak egy kiló lisztet tud adni.

Mit jelent számodra ez a szolgálat?

Nem ismeretlen számomra a másokon való segítés. Tizenkét évig dolgoztam az egészségügyben nővérként, ebből nyolc évet az egyik legnehezebb osztályon, a baleseti sebészeten. Itt igazán lehetett gyakorolni a türelmet, a másokon való segítést. Szerettem ezt csinálni. A szolgálat számomra a leginkább azt jelenti, hogy másokon legjobb tudásunk szerint és lehetőségeinkhez képest teljes mértékben segíteni. Ezt láttam a szüleimnél is. Soha senkit nem küldtek el, aki bekopogott hozzánk, hogy éhes. Kapott ennivalót és „útravalót” is.

Hol kell ma elsősorban segíteni?

Nem tudom. Sokféle gond, probléma van, ami túlmegy a mi „hatáskörünkön”. Mi hetente osztunk tartós élelmiszert. Jelentkeznek nálunk olyan gonddal is, hogy például nincs munkahely. Tanácsot adunk, hol érdeklődjön. Visszajelzést nem kapunk, nem tudjuk, hogy egyáltalán érdeklődött-e, talált-e. Ha hajléktalan jön hozzánk, szintén tanácsot adunk, de nem tudjuk, hogy bemegy-e a hajléktalan szállóra, vagy sem. Mi tanácsot tudunk adni, munkahelyet, pénzt nem.

Minden segítségnyújtás mögött életek, sorsok, sokszor sok szomorúság is rejtőzik. Mi ad erőt e csodálatos szolgálathoz, a szegények, az elesettek segítéséhez?

Ehhez a munkához nagy együttérzésre van szükség és nem utolsósorban szeretetre. Szeretettel fordulni feléjük. Sokszor elég, ha csak meghallgatjuk a hozzánk fordulókat. Az életükbe nem látunk bele, annyit tudunk meg, amennyi elmondanak nekünk. Szükséges a nagy lelkierő is. Sajnos tudni kell nemet mondani is, bár ez nagyon nehéz.

Hogyan fogadtad a díjat, milyen érzés kitüntetettnek lenni?

A kitüntetés meglepett, úgy érzem, semmi különöset nem tettem. Társaimat is megilleti, hiszen együtt teszünk mindent. Egyedül nem sok mindent tudtam volna tenni. A kitüntetés leginkább azt jelenti számomra, hogy elismerik a munkánkat. Jól esnek a gratulációk, jól csinálunk mindent, de biztosan lehetne még jobban is.

Mit adnál útravalóul annak, aki most szeretne elkezdeni önkéntes munkát végezni?

Bátran jöjjenek közénk segíteni. Szükség van a fiatalokra, akik továbbviszik ezt a nehéz, de szép munkát.  Sok mindenre megtanítja az embert az elköteleződés. Adni kell, mindig csak adni. Jó érzés, amikor az utcán megismernek, rám köszönnek, megszólítanak.

Mi lenne a legnagyobb segítség a ti számotokra?

Ha többen lennénk segítők és több mindenünk lenne, amit szétoszthatnánk.

Mit üzensz az Apostol olvasóinak?

Mindenkinek köszönöm a jókívánságait.

Köszönjük szépen a beszélgetést és itt, e helyt is még egyszer szívből gratulálunk a díjazottaknak és kívánjuk, hogy Isten bőséges áldása és szeretete kísérje a karitász csoport minden tagját, családjaikat és a „rájuk bízottakat.”

„Amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek.” (Mt 25-40)

Pauerné Csaba Judit

(kép:  https://www.facebook.com/media/set/?vanity=gyorikaritasz&set=a.3406799372768082)