Hol van a te istened, amikor 36 ezer gyermek hal éhen naponta, amikor a Föld lakosságának 40%-a nem jut tiszta, iható vízhez? Hogy engedheti a te istened, hogy halomra mészárolják Közel-Keleten Szent Fia követőit? És talán a mostani helyzetben: hol a te szeretetközösséged, amiről beszélsz, amikor megfosztják a nyájat pásztorától?

Ezekre a kérdésekre nem megsértődve és szentimentálisan, hanem átgondolt módon kell választ adni. Csak az a baj, hogy nehezen tudunk, mert e kérdések olyannyira felzaklatnak minket is (révén ez minden ember osztályrésze), hogy nem is akarunk rájuk válaszolni. Marad az irracionális kötődés: Istenhez, valláshoz, egyházhoz… élethez.

És ne gondoljuk kedves Testvéreim, hogy ezek csupán napjaink problémái. Mióta világ a világ, a szenvedés mindig antitézise volt a szerető Istennek. Magam is válaszokat kerestem, álljon itt néhány a transzcendensre mégis (ezért) szomjas ember válaszából. Szent Jusztinosz (†165) beszél az „igazság magvairól”, az Ige kinyilatkoztatásairól, ezért feltétlenül szükségesnek tartom más, a kereszténységnél ősibb hagyományok ismeretét is.

Az ind bölcsesség különösen említésre méltó, ahol a szenvedés vezérmotívuma mindenféle teológiai spekulációnak. Patanjali azt mondja: „Minden szenvedés a bölcsnek”. [1] Buddha szerint: „Minden fájdalom, minden múlandó”. Stb…[2] Bármiféle spekuláció annyiban volt legitim, amennyiben megszabadított, megváltott ettől a „pesszimista filozófiától”.[3] Az egyetemes szenvedés hasznos, ösztönző jellegű. A világtól való elvonulás – elvonatkoztatás révén válthatjuk meg önmagunkat.

Az ószövetség hitében élő ember mindenféle áldást a szövetség megtartásából, mindenfajta átkot – szenvedést az attól való elfordulásból eredeztet. [4] Továbbá a szenvedést a teremtéstörténet múltba tekintő prófétai beszédével az ember bűnbeesésével magyarázza. Nem volt tehát mindig adott ebben a fájdalmas közegben való létezésünk. A világban lévő rosszra pedig kidolgozza démon teológiáját.

Galileában egy írásokban jártas ács fia, a mi Názáreti Jézusunk hadat üzen a sötétségnek: „Én vagyok a világ világossága…” (Jn 8,12), elhatározza, lerombolja e világ fejedelmének uralmát és megszilárdítja az Isten Uralmát. A tanítványokat ugyanarra a ráhagyatkozásra, világi dolgoktól való elvonatkoztatásra oktatja, amint azt az indiai remeték tették. Krisztus azonban újat hoz a hegyi beszéd boldogmondásaiban (a kereszténység csúcstanításában!). Azt mondja, minden szenvedés, viszontagság, üldöztetés esetén boldog marad az, aki az Atya akaratában jár. Ennek bizonyítása részéről a nagypéntek, a kereszthalál. „Ezt mondta: Abba, Atyám! Minden lehetséges neked. Vedd el tőlem ezt a kelyhet! De ne az legyen, amit én akarok, hanem amit te.” (Mk 14,36) Az igazi boldogságba még a szenvedés – a szögek, a kereszt, az élet ostorcsapásai is beleférnek, ha ezt akarja az Atya.

De miért hagyja Isten, hogy szenvedjünk? Ugyanezzel a címmel a jeles német teológus, Karl Rahner írt egy tanulmányt[5], melynek konklúzióit ismertetem.

• A szenvedés, a létért való küzdelem a biológiai világ hajtóereje, ennek megbélyegzése, a rossz pedig szabadságunk tiltakozása, a komfortizmus érzésének hiányából fakad. Auschwitz szenvedései azonban nem hasonlíthatóak az élővilág néhány „extrém” példájához.[6] Ez a nézet nem elég koherens a teljes magyarázathoz.
• A szenvedés, fájdalom, halál a teremtmény rossz döntéseinek az eredménye, Istenhez nem kötődik. Csakhogy aki ezt mondja, elfeledkezik arról, az életvezetése nem saját magán múlik (a környezet befolyásairól nem is beszélve), hanem Istennel mintegy kéz a kézben. Valószínűleg már az ember „megjelenése” előtt is – tágabb perspektívában az angyalok bukása előtt is jelen volt a világban a szenvedés a küzdelem a létért.
• A szenvedés próbára teszi az embert, aki ha kiállja e próbát, egészen krisztusivá válik. Jób könyve pontosan erről beszél. A napalmbombától megégett gyermekek nem mennek keresztül érési folyamaton, láthatjuk tehát harmadik megközelítésünk elégtelenségét. Sokszor a szenvedés éppen hogy megrontja az embert, maga alá gyűri, elállatiasítja. A legszörnyűbb szenvedések a természet kegyetlen szörnyűségei, túlszárnyalják erkölcsi lehetőségeinket.
• Halál és szenvedésteli történelmünk utalás az örök életre. Ki képes ezt bizonyítani? Vajon meg kell halnia a házastársamnak azért, hogy felnyíljon a szemem „túlvilági karrieremre”? Az eljövendő boldogság nem igazolja az emberi történelem megannyi krízishelyzetét.

Az istenszerető ember elveszti magát Isten felfoghatatlanságában. A szenvedés is része Isten felfoghatatlanságának, miként megtestesülésével részt vállalt emberi egzisztenciánk határhelyzeteivel. A szenvedés Isten felfoghatatlanságának megjelenési formája. Miért engedi isten, hogy szenvedjünk? Erre a kérdésre akkor kapunk választ, ha szeretettel átadjuk magunkat Neki, s habár önmagunk elvesztése már maga is szenvedés lesz, belefeledkezés, nem maradhatunk meg magunknak kétségbeesve. Mert nincs más fény, ami megvilágíthatja a szenvedés szakadékát, mint Isten.

Misztériumról próbálok beszélni, melyet teljesen átlátni most még nem vagyunk képesek, de bízom benne, a lelkes olvasó vigaszt meríthet e sorokból, újabb kérdéseket vethet fel, és Isten felfoghatatlanságának szeretetével minden helyzetben keresi szent akaratát.

Végezetül örömmel számolok be arról, hogy szeptembertől egy ösztöndíj keretében lehetőségem nyílt arra, hogy tanulmányaimat Belgiumban, a Leuveni Teológiai Egyetemen folytathassam. Köszönöm a kedves Testvérek imáit és jó szavait! Bízom benne, hogy visszatérésemkor gyarapíthatom az egyházközösség életét, tevékenyebben részt vállalhatok Isten Országának építésében.

Lévai Ádám

Sapientia Hittudományi Főiskola hallgatója

[1] Yoga-sútra II. 15

[2] „A test a fájdalom helye; az érzékek, a tárgyak, az érzékletek szenvedések, mert szenvedésre vezetnek, még maga a gyönyör is szenvedés, mert szenvedés következik rá.” (Ani Ruddha II. 1.)

[3] Mircea Eliade: Jóga. Halhatatlanság és szabadság, Helikon, 2014, 33.

[4] Jób könyve, mint a bölcsességi irodalom kánoni igazgyöngye már azzal a lehetőséggel számol, hogy JHWH megengedi a szenvedést, mint az igazi szeretet próbakövét.

[5] Karl Rahner: Warum lasst uns Gott leiden?, Schriften zur Theologie, XIV. kötet, Benzinger, Züröch, 1980, 450-466.

[6] Ahogyan a csuka felfalja a fiatal keszeget, vagy egyes rovaroknál a nőstény párzás után felfalja a hímet.