Amit mi is megtehetünk

„Újraépíteni, megújítani a plébániákat, sürgetőbb feladat, mint valaha” írja Michael White és Tom Corcoran kötetének ajánlásaképp Nyéky Kálmán atya, a könyv magyar kiadásának szerkesztője. Fábry Kornél atya, az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus főtitkára pedig kézikönyvként említi, amely az egyik legjobb eszköz mindazok számára, akik vágynak plébániai közösségük megújulására, növekedésére. Kézikönyv, azaz nincs semmilyen hatása addig, amíg át nem ültetik a gyakorlatba. De hát mit kezdjen egy falu vagy egy kis település híveinek aktív vagy kevésbé aktív csoportja egy olyan kézikönyvvel, amely eredetileg egy marylandi városka lakóihoz szól, amelynek plébániája nyilván nagyobb, s gondjai között például „a megfelelő személyzet” vagy „ a rátermett vezető” kiválasztása is a teendők közé tartozik. Vajon mennyit és mit lehet hasznosítani ebből a 300 oldalnyi példából, iránymutatásból, tanácsból, összegzésből, amelynek szinte valamennyi gondolatával, felvetésével- néhol tanácstalanságával és útkeresésével is- egyetértettünk. A vértestolnai közösségben Albert atya javaslatára, mintegy a pénteki lelkigyakorlatok folytatásaként gondoltuk tovább a könyvben leírtakat- véletlenül éppen betartva az egyik alapvetést, mármint azt, hogy „a kiscsoportok kicsik”, azaz 8-10 embernél többen ne legyünk egy-egy beszélgetésen. A kezdeti elfogódottság mellé egyre több gyakorlatias felvetés és élmény társult: például hogy mennyire szeretjük, amikor a prédikációban a mindennapi életünket s a mindannyiunkat foglalkoztató példák és élethelyzetek felől közelítenek az atyák a bibliai utalások felé – mintegy minden alkalommal rámutatva, hogy gondjaik-bajaink és örömeink közepette is keressük Istent, forduljunk Őhozzá. Arról is szó esett, – ami a kötetben is gyakran felmerül,- hogy hogyan lehetne bővíteni azok számát, akik a napi munkában akár csak egy aprónak tűnő részfeladatot is vállalnak: a templom díszítését, takarítását, vagy egy-egy program megszervezésében segítenének: nem csak kreativitásukkal és ötleteikkel, hanem azok
megvalósításával is. Azaz: hogyan „mozdítsuk ki az embereket a padokból”? Magunkra ismertünk a könyvnek abban a fejezetében is, amelyben „A zene a víz” címmel a szerzők arról számoltak be, hogy templomukban milyen kritikus pont volt korábban a zene. Az Atyák elmesélték, hogy a zenészek szolgálat helyett koncertlehetőségnek tekintették a szentmiséket, s hiába vettek föl zeneigazgatót (!) a helyzet sokáig nem javult. Michael atya elkészített egy „zenei menüt”, így aztán négyféle zenés mise közül lehetett választani, de ez sem bizonyult hatékonynak. Mert nem a country- vagy modernebb stílusú gitáros zenei szolgálatokban kellett volna gondolkodni, hanem zenés ima programban. Ma már a marylendi közösségben is ún „dicsőítő” dalokat játszanak az orgonás szertartások mellett, amelyek egyként az Örömhírt terjesztik, és Isten felé emelik a híveket. A Vértestolnai Szent Antal Kórus is épp ezt a szolgálatot vállalta, igazodva a szentmisék
menetéhez, s bár kis lelkigyakorlatos csoportunk és a kórus is szép terveket szőtt a közeljövőre, ezeket mind félre kellett tennünk a pandémia miatt elrendelt vészhelyzetben. Most a betegek gyógyulásáért imádkozunk, most minden imánk Istenhez, a Megváltó Krisztushoz és
oltalmazónkhoz, Szűz Máriához száll. S ha majd végére érünk ennek a próbatételnek, akkor még figyelmesebben olvassuk végig ezt a könyvet, mert akkor lesz igazán itt az ideje annak, amit Michael White és Tom Corcoran megfogalmazott: „újraépíteni a plébániákat sürgetőbb feladat, mint valaha.”

Zanati Zsófia
(Michael White-Tom Corcoran: Újraépítve .
Kiadó Család, Ifjúság és Bioetika Intézet Alapítvány 2018)