Főtisztelendő Paptestvérek!
Kedves Mariann édesanya, Rokonok, Vendégek, Barátok!
Szeretett Testvéreim Krisztusban!
Kedves Főtisztelendő Albert ezüstmisés Atya!

Ezüstmisés hálaadásra, eucharisztikus ünneplésre jöttünk össze, hogy az ünnepelttel együtt hálát mondjunk Istennek a 25 éven át tartó papi életért. Egyben nem feledkezünk meg köszönetet mondani mindazokért és mindazoknak, akik bármilyen formában részesei lehettek vagy most részesei Albert atya életének, és hivatása kibontakozásának. Hálát és köszönetet mondunk a néhai édesapjának, jelenlévő édesanyjának, egykori plébánosainak és tanárainak, a plébánia közösségeknek, és mindazoknak, akik bármiben is segítségére voltak a 25 éve felszentelt Albert atyának.
Furcsa érzések kavarognak most bennem, hiszen nemrég, pár hónappal ezelőtt valami hasonló helyzetben voltam én is, amikor első szentmisémet mutathattam be az Isten kegyelméből, és sokan velem együtt adtak hálát Istennek. Most pedig újmisés papként, egy ezüstmisés paptestvér háláját kell tolmácsolom az ég felé.

Kedves Ezüstmisés Paptestvérem!
A mai napon csatlakozunk a Te hálaadásodhoz mindazokkal, akik jelen vannak és azokkal is, akik bárhol és bármikor megtapasztalhatták papi munkád áldását különböző dimenziókon és mélységeken keresztül.
De mi a papi élet legmélyebb és legkrisztusibb értéke? Szent Pál megfogalmazásában érjük el papságunk mivoltának lényegét, titkát és küldetését. A korintusiakhoz így szólt: „Úgy tekintsenek minket, mint Krisztus szolgáit és Isten titkainak megbízottjait. A megbízottól hűséget kívánnak és várnak el.” (1Kor 4,1) Az isteni megváltás művében és a kegyelmi élet gyarapításában Isten mindig dolgozik és tevékenykedik az emberért. A pap együtt dolgozásra, együttműködésre van hivatva Istennel, Isten munkatársaként van jelen a világban.
Egy szép szokás elbeszélésével szeretném megközelíteni az előbb elmondottakat. Egyik plébánián történt Anyák-napján, amikor a szentmise után az édesanyákat behívták a plébánia közösségi termébe egy szerény agapéra. A bejáratnál a plébánia megbízott tanácsosa, Miklós várta őket, aki már nyolc éve csak tolókocsiban tudott közlekedni. Most is felesége tolta el őt a szentmisére. Miközben az édesanyák a szentmise után a plébánia bejáratához érkeztek Miklós a bal kezében – amely még egészséges volt-, egy nagyon szép rózsát tartott. Az arca eleven, örömet sugárzott, magatartása megtisztelő és elismerő, szavai felemelőek voltak. Mindenkinek adott egy-egy szál rózsát, de gratulációja másképpen szólt a  agyanyákhoz, másképpen a középkorúakhoz és másképpen az egészen fiatal édesanyákhoz. A rózsákat nem Miklós termelte, öntözte és gazdagította. A plébánia vezetősége vásárolta azokat. Miklós szerepében valamiképpen a pap szolgálatát látom. Ugyan a pap nem természetes rózsákat, hanem Isten megbízásából a megváltás „rózsáit” osztja ki a rábízottak számára. Ezek a rózsák, Isten kertjében, Jézus odaadó szívében növekednek. Egy-egy rózsa Isten, közelítő szeretetének az ajándéka és jele. Mert a pap Isten szeretetét kell, hogy sugározza a gyermekek, és az idősebb korosztály felé egyaránt. A pap, Isten jóságát, és erősító kegyelmét közvetíti a betegek és a haldoklók felé. A pap az irgalomban gazdag Istent
képviselni, amikor gyóntatja a bűnösöket és a megtérőket. A pap a vendégül látó Istent testesíti meg, amikor az oltárnál átváltoztatja a kenyeret és a bort, és meghív bennünket is a szeretet vendégségre, amiket itt, most felsoroltam, ezek mind-mind egy rózsa Krisztus szolgálatából. Ugyanígy kapcsolódik a pap Krisztushoz és a hívekhez, hiszen ő Krisztus szolgálatába állt a hívők üdvösségéért. Igen, ő mindenkinek, egészen személyesen rózsákat osztogat, Isten odahajló szeretetének ajándékaként. A pap továbbító és megjelenítő, ő Isten megbízottja Krisztus szolgálatában. A rózsák Isten megváltói szeretetét és örömét jelképezik. Krisztus a nagy rózsatermelő, Ő maga a meghívó, a pap pedig az Ő
munkatársa, a közvetítője.

Kedves jubiláló Atya!
25 éven keresztül osztogattad Krisztus rózsáit. Ezt tetted mint szerzetes és mint elöljáró, a lelkipásztori munkában, mint plébános és lelkigyakorlatokat vezető atya. Volt sok megpróbáltatás… de tudtad Isten
szeretetét osztogatni minden körülmények között. Ez volt és ez ma is a hivatásod lényege, hogy Isten közelségét, jóságát, hirdesd és tedd. Emberi tehetségeid, teológiai és lelki felkészültséged mind segítségedre voltak abban, hogy az emberek jobban és mélyebben megértsék, azt a csodálatos titkot, hogy Isten állandóan tevékenykedik értünk és bennünk. Ő a mi életünk forrása és megszentelője. Ő az, aki minket magához vonz. Albert Atya, a te életedben is több mint 25 évvel ezelőtt megmutatkozott egy igazi változás, de vajon mi volt ennek az oka? Egytörténettel szeretnék válaszolni:
Egyik árverésen a kikiáltó felemelt egy hegedűt. Tele volt repedésekkel és karcolásokkal. A húrok kilazultak és a kikiáltó sem gondolta, hogy megérné a fáradságot, ha túl sokat vesződnének vele, de a rend kedvéért egy apró mosoly kíséretében felemelte.
– Mit ajánlanak érte, uraim? – kiáltotta. – Kezdjük százezer forinttal!
– Százötezer! – szólt egy hang. Majd:
– Száztíz.
– Száztizenöt! – mondta a másik. Majd:
– Százhúsz!
– Százhúszezer először, százhúszezer másodszor, százhúszezer…
Ekkor a terem mélyén egy ősz hajú ember felállt és kezébe fogta a vonót. Egy zsebkendővel letörölte a poros hegedűt, meghúzta a húrokat, nyakához illesztette a hangszert és olyan tiszta melódiát kezdett el játszani rajta, ami az angyalok énekéhez volt hasonlatos. Amikor abbahagyta, a kikiáltó nyugodt, mély hangon azt kérdezte:
 – Ki ad érte egy milliót? – És a vonóval együtt felemelte azt.
 – Egy millió, ki ad érte kétmilliót? Kétmillió! Ki mond hármat?
 – Hárommillió először, hárommillió másodszor, hárommillió háromszáz ezer forintért kelt el a hegedű.
Az emberek tapsoltak, de néhányan azt kérdezték:
 – Mi változtatta meg a hegedű értékét?
A válasz rögtön megérkezett:
 – A Mester érintése.

Testvéreim! Poros, összekarcolt jelentéktelennek látszó hangszerek vagyunk mi magunk is, de képesek vagyunk magasztos zenét játszani. Elég a Mester érintése, amely a legtöbbször a következő felszólítással kezdődik: „Jöjj, és kövess engem!

Kedves Ezüstmisés paptestvérem!
Pappászentelésedkor, 1993. szeptember 13-án, te is megtapasztaltad még mélyebben, a Mester érintését, aki elválaszthatatlanul és visszavonhatatlanul testedet, lelkedet lefoglalta, és életedet az ő szeretetének közelségben tartja. Ő érintette meg szívedet, és ő küldött téged, hogy az embereknek kenyeret és friss forrásvizet adj, hogy a megtört szívűeket meggyógyítsd, a reményvesztetteknek pedig erőt és bátorítást adj. Hogy te magad légy a remény és a vígasz!

Kedves Albert atya!
Hála és köszönet, hogy emberként, testvérként, barátként, társként, lelkipásztorként, atyaként állsz mellettünk. Az Úr megszólított, és te azóta is követed Őt örömmel, türelemmel, megértő
segítséggel, imával és jó példával. Karl Rahner: Egy elmélkedésének záró imája fejezi ki a legjobban
mindazt, amiért ezüstmisés paptestvérünk élete és papi szolgálata kapcsán hálával tartozunk:
„Örök Ige, Isten egyszülött Fia.// Taníts meg igazi nagylelkűségre.
Taníts meg, hogy úgy szolgáljak neked, amint megérdemled. // Taníts meg, hogy számítgatás nélkül adjak,// A sebekkel nem törődve harcoljak,// Dolgozzam, és pihenést ne keressek,// Föláldozzam magamat anélkül, hogy más jutalomra számítanék,// mint arra a tudatra, hogy teljesítettem szent akaratodat.”

Kedves Testvéreim!
Kísérje imánk és hálánk a 25 éve felszentelt testvérünket, Albert Atyát. Megköszönjük őt Istennek és jóságos szüleinek. Kérjük az Örök Pásztort, aki megérintette szívét és megtartotta mindeddig, hogy halmozza el áldásának és kegyelmeinek bőségével. Ámen.

Balázs atya